Tibi bácsi beszámolója:

Kiskunság: 15 évvel ezelőtt egy ökológiai terepgyakorlat során május végén voltam először ezen a területen. A mai napig élénken emlékszem, amint Szinetár Csaba és Gyurácz József tanár urak (pókász és madarász) bemutatták a vidék flóráját és faunáját. Ezek a terepgyakorlatok számomra a legszebb élmények voltak, amiben valaha részem volt. Mintha csak tegnap lett volna, amikor Miklapusztán a meszes-szikes pusztán Szinetár tanár úr egy szongáriai cselőpókot csalt ki üregéből, és látszott arcán a gyermeki lelkesedés, hiszen pókunk kicsinyeit a "hátán" cipelő anya volt. Gyurácz tanár úr ugyanitt felhívta a figyelmet egy magasban repülő kék vércsére. Nemcsak felismerte a fajt, ami számomra csak pont volt az égen, de még azt is hozzátette, hogy egy fiatal tojó. Kolon-tón a cserregő nádiposzátán és nádirigón kívül (ez utóbbi a Tiszaugi táborban is hallható volt) életemben először és azóta sem hallottam nádi tücsökmadarat. A Fülöpházi homokbuckák vidékén homoki gyíkot és kutyatej-karolópókot láttunk. (Megvallom ilyen gyönyörű pókot azóta se láttam.) Amikor pedig megérkeztünk a sivatagi dűnére hasonlító buckákhoz földbe gyökerezett a lábam az ámulattól, hogy Magyarországon van ilyen. Mintha a Szaharába kerültem volna. Bár szívem-Petőfivel ellentétben- a hegyeké (a Börzsöny a kedvencem), lenyűgözött a puszta világa. Mivel a Hortobágyot egyelőre még nem ismerem a puszta szó hallatán én mindig a Kiskunságra asszociálok. Tudtam, hogy ide még vissza kell térnem...
2019. október 8. Tavaly amikor az osztályomban és a párhuzamos hatodikos osztályban, tanultunk az alföldi területek kialakulásáról, meséltem a gyerekeknek sok évvel ezelőtti élményeimről és megnéztük a Kiskunsági Nemzeti Parkról szóló részt a Magyarország nemzeti parkjai sorozatból. Mindkét osztály ámulattal bámulta a vándorló homokbuckát és akkor osztályomnak megígértem elviszem őket erre a varázslatos helyre. Mivel a tavalyi június ehhez túlságosan meleg volt, elodáztam ezt a kirándulást, de ez jó ötlet volt, mert így Rita néni osztálya a 7.a is velünk jöhetett. Megvallom megint túlizgultam magamat ami az utazást illeti. Tanulva a kék túra tábor tanulságaiból a busz indulása előtt jó fél órával hirdettem ki a reggeli találkozás idejét. Mint kiderült ez jó ötlet volt, mert sokan csak 8:00-ra érkeztek meg, Sancika pedig az utolsó pillanatban esett be. Ami a Volán társaságot illeti nincs a helyzet magaslatán. Bár e-mail-ben jeleztem, hogy a mai napon 4 járatukat is igénybe vesszük, tegnap este kaptam válasz e-mailt amiben mellékletként szerepelt egy utaslista. Még szerencse, hogy idehaza tudok nyomtatni, mert ezt mindegyik járaton be kellett mutatnom. Ráadásul az utaslistán a gyerekek neve mellett szerepelt a diákigazolvány számának kitöltési helye. Érdekes tapasztalat volt részemről, hogy a MOA gyerekei diákigazolvány nélkül mozdulnak ki otthonról, természetesen néhány kivételtől eltekintve, diák nem volt náluk. Amikor a sofőr kérdezte, hogy az igazolványok megvannak e csípőből hazudtam, hogy persze megvannak, de azért egy pillanatra átfutott a hideg a hátamon, mi lesz, ha ellenőrzi. Szerencsére ez nem történt meg. 🙂 A gyerekeimen azért látszott, hogy tanulók. Kecskeméten leszállva 35 percem volt, hogy a Lakostanyára induló buszra és a visszaútra Budapestre, megvegyem a jegyeket. A hölgy először értetlenül nézett rám mit akarok: nem értette miért adom neki a kitöltött utaslistát. Kezdett felmenni a pumpa bennem, amikor közölte Nekik az Utazás Centrum nem jelezte érkezésünket és nem tud jegyet adni. Mi van: gyalog kell majd hazamennünk Budapestre? Aztán végül kiderült, hogy a csatlakozásos buszra Ő jegyet nem adhat a sofőrtől kell megvenni, de a hazaútra azért biztos ami biztos megvettem a jegyeket. Tudtam, hogy hazafelé jövet, a 15 perc kevés lenne erre a műveletre, de a hölgy persze közölte, ha késik a busz a 16:30-as nem fogja bevárni. (Ez egyre jobban hangzik.. most már értem miért közlekedik mindenki aki teheti autóval.) Szintén bosszantó, hogy a Volán honlapon a tarifa-szolgáltatás ugyan feltünteti, hogy mennyibe kerül egy 50%-os jegy, de az csak a pénztárnál derül ki, hogy ilyen-olyan jogcímen további pénzeket (helyjegy, pótdíj) gombolnak le az utasokról. Kínos volt, hogy a szülői e-mailben 1500 Ft-ban határoztam meg az útiköltséget, és az valójában 2200 Ft volt. Bár a MÁV-ról sincs jó véleményem, ha valaki kikeresi a honlapon az induló vonatra vonatkozó paramétereket a jegy árát is feltüntetik. Javaslom, hogy a Volán a honlapját ennek megfelelően módosítsa. Ha ez még nem lenne elég kedélyállapotomat az is tovább rontotta, hogy Rita néni a saját mobilját fenn hagyta a buszon, ami már elment (annyira figyelte, hogy a gyerekek ne hagyjanak fenn semmit, hogy az övé fennmaradt). Abban bíztunk mire visszaérünk Kecskemétre leadják az Információs Pultnál a telefont.
Ilyen előzmények után pozitív élményként éltem meg, hogy a Solt-Kalocsa irányába induló buszunk sofőrje nagyon segítőkész volt és megnyugtatott, hogy bőven hagy majd időt Lakostanyán a leszállásra. Idegenvezetőnk Tóth Endre a buszmegállóban várt bennünket. Végre megérkeztünk. Elmentünk a Naprózsa Házba, amely erdei iskolaként működik, elintéztük folyó ügyeinket és elindultunk. Én azt hittem a Báránypirosító tanösvényen fogunk idegenvezetést kapni, ami 2,6 km hosszúságú volt, meglepődtem amikor közölte, túránk 7-8 km hosszúságú lesz. (Szerencsére a gyerekek nem figyeltek és csak a túra végén jöttek rá, hogy a beígért távnak tulajdonképpen a háromszorosát tettük meg. Én nem bánom ami engem illet, de tudom, hogy kitört volna a "parasztlázadás", ha a gyerekek ezt előre tudják). A Kiskunság most is szép volt, de látszott: a puszta kezd felkészülni a télre. Amikor május végén itt jártunk sokkal gazdagabb volt az élővilág. Bár annyi látnivalóban nem volt részünk azért volt jó ötlet az idegenvezetés, mert egy nemzeti parkban dolgozó személy a rejtett érdekességekre is felhívja a figyelmet. Őszintén bevallom, hogy a borókán, a mezei iringón és a báránypirosítón kívül más növényre fel sem figyeltem, pedig biológia tanár vagyok. Szomorú volt látni, hogy az invazív fajok megjelenése és elterjedése ennyire súlyos gond ezen a vidéken. A vad dohány (ismertebb nevén selyemkóró) repítőkészülékkel rendelkező magvai erőszakosan terjednek. Néhány gyermekem egy rögtönzött természetkárosítást követett el, ugyanis elkezdték fújni a növény termését ezzel is elősegítve az agresszív terjedést. Láttuk az erőszakosan terjedő akácot és a még rosszabb gyalogakácot. Az ecetfák is igyekeznek elnyomni a többi növényt. Ezeket annak idején a homok megkötése gyanánt hurcolták be erre a területre és bár a nemzeti park védekezik ellenük, egyelőre kipusztíthatatlannak tűnnek ezek az agresszorok. Persze azért láttunk őshonos növényeket is. A kései szegfű engem Szent István király szegűjére emlékeztetett. Bevallom: ha nem tudom, hogy homokos-szikes vidéken járok rávágom, hogy Szent István király szegfűje, persze az a szegfű a dolomit-sziklagyepek lakója.
Láttunk kunkorodó árvalányhajat. Vezetőnk leszedve a növény termését megmutatta toklász-virágzatát. A lemaradóknak én magyaráztam el, hogy az a dárda-szerű rész a mag, amellyel a növény elássa magát. Rengeteg borókát láttunk, amelynek termését madarak elsősorban rigók a léprigó és fenyőrigó kedveli, és ők játszanak szerepet elsősorban a növény terjesztésében is. A cserjéket az egybibés galagonya képviselte A sóskaborbolya ismét egy invazív faj, akárcsak a fekete nyár. A fehér nyár viszont az őshonos flóraelemek közé tartozik. A báránypirosító személyes kedvencem. Ha kicsit kiássuk, szabaddá téve rizómáját (gyöktörzsét), és ujjunkat hozzádörzsöljük, megfesti a kezünket.Ez a színezőanyag az alkannin, amit ma a kozmetikaipar használ, de régen a pásztorok a bárányokat ezzel a színezőanyaggal jelölték. Innen ered a növény neve. Láttunk naprózsát, homoki pimpót. Sajnos madarakat nem láttunk, nem hallottunk, de a mezei pacsirtán kívül a szalakóta a gyurgyalag, az örvös galamb, balkáni gerle, kék és vörös vércse képviseli a madárvilágot. Az egerészölyvnél nagyobb ragadozó madarak nem találhatók meg, ugyanis a kisemlősök nem gyakoriak. Mivel járatokat a laza homokos talajban készíteni nem lehet, sem az ürge, sem a földikutya nem él itt. Az üregi nyúl előfordul, a nagyobb vadak közül az őzek hagynak itt vadcsapásokat, olykor betéved a vaddisznó. Az ízeltlábúak közül a homoki futrinka az egyik legdekoratívabb és leglátványosabb, de a sisakos és az imádkozó sáska is megél itt. Utóbbit sikerült is fognom. Linett 5 fürge gyíkot is fogott a túrán, elkapni nem volt őket nehéz, hiszen a tél közeledtével ők is lelassulnak. Nagy nehezen sikerült Linettnek elmagyarázni, hogy ezeknek a bájos teremtményeknek most égető szükségük van védett zugokra, ahol téli álomba merülve átvészelik a kegyetlen téli hónapokat. A nap fénypontja persze a kisebbik és nagyobb vándorló homokbucka volt. A gyerekek kedvéért még én is lebucskáztam a nagyobbik homokbuckán. A bázis felé tartva, amikor vezetőnk jelezte, hogy a lépésszámlálója szerint túl vagyunk 7 km-en, néhány tanulóm össze akart esni a fáradságtól. Persze amikor közeledtünk az 52-es főút melletti tanyához és lehetett pónikat simogatni mindenki ismét friss lett. 13:45-re érkeztünk meg. A jó levegő és a túra (amely ahhoz képest, hogy sokan asztallap-simaságúnak gondolják tele volt buckákkal) meghozta az étvágyat. Néhány gyermek meglepődött, hogy se bolt se gyorsétterem nincs a tanyavilágon, pedig a szülőknek elküldtük a levelet, csomagoljanak elemózsiát gyerekeiknek és hozzanak vizet is. Végül is idegenvezetőnk és az erdei iskola gondnoka a vízproblémát megoldotta, Rita néni és én pedig saját kajánkat bedobtuk a közösbe, nehogy éhen vesszenek drágáink. Pihenéssel, játszóterezéssel telt el a hátralévő idő. 15:40-kor szálltunk fel Kecskemétig közlekedő buszunkra. 16:15 helyett, 16:25-re érkeztünk meg, nem sokon múlt, hogy elérjük gyorsított járatunkat Pestre. Bár Rita néni telefonja Kecskeméten nem került elő, számomra a legjobb hír az volt, hogy valamelyik gyerkőc anyukája felhívta az Ő telefonszámát és mivel a sofőr vette fel az eltűnt telefont, a szülő közvetítésével megbeszélték, hogy 18:45-kor Népligetre érkezve át tudja Neki adni a mobilt.
Minden jó, ha jó a vége!

Kattints ide!